A nemzetközi helyzet fokozódik

A blogom átköltözött a Morning.hu hírportálra!

http://nemzetkozihelyzet.morning.hu/

Az elmúlt napokban tovább folytatódtak az utcai tüntetések a már csak jelképes elnöki pozíciót betöltő Mubarak ellen. Az elnök így nem tudott méltóságteljesen távozni (a hírek szerint családjával Szaúd-Arábiába menekült), helyét a választásokig Omar Szulejman korábbi alelnök vette át, aki alelnökké kinevezése óta az ellenzéki csoportokkal egyeztetett a demokratikus átmenetről.

Eközben a nagyvilág aggódva figyeli a fejleményeket, egyesek a hadsereg hatalmának átmentését sejtik az események hátterében, mások a szélsőséges iszlám térhódításától tartanak, és csak bizakodhatunk abban, hogy a demokrácia végre gyökeret verhet az arab államban, mert úgy tűnik, a tüntető tömeget egy szervezet sem tudja koordinálni.

Az egyiptomi események kimenetelét nehéz megjósolni, a híreket olvasva csak kapkodjuk a fejünket. A kialakult helyzet értelmezése mellett ez a post megpróbál számolni minden esetleges lehetőséggel, és ezek közül kiválasztani azt, amely megfelelhet a lehető legtöbb igénynek (ez természetesen nem azt jelenti, hogy így fognak alakulni az események).

Ismert, hogy a társadalmi feszültségek a végletekig kiéleződtek (folyamatosan gazdagodott az elnök holdudvara, a szegényebb rétegek a fejlődés jótéteményét nem élvezhették), ezt felerősítette az élelmiszerek világpiaci árának további növekedése. Emiatt a nép a korrupt közhatalom ellen fordult, és a tunéziai tüntetések sikerén felbuzdulva megmozdulásokat szerveztek Egyiptomban. A demonstrációk már egy hete tartanak.

Folytatódik a kétsebességű gazdasági növekedés a Nemzetközi Valutaalap kedden megjelent előrejelzése szerint: a fejlett államok továbbra is alacsony gazdasági növekedésre és magas munkanélküliségre számíthatnak, míg a fejlődő országok gazdasága továbbra is szárnyalni fog (magas infláció mellett). A probléma nem új keletű, de ha ez a trend tartós marad, tovább fokozódnak a világgazdasági egyensúlytalanságok. A gazdasági válság hatására nyugati államokban pesszimizmus ütötte fel a fejét, és a még válságban is szárnyaló kínai gazdaság kivívta a Nyugat elismerését.

Létezik-e egy ázsiai modell, mint alternatíva a nyugati kapitalizmussal szemben? Vajon beteljesedik-e Spengler jóslata, és a Nyugat tényleg hanyatlásra van ítélve? Mi lesz Európa sorsa a jövőben? Ez a három kérdés merült fel bennem a kérdés kapcsán.

Új hidegháború?

A helyzet első pillantásra hasonlónak tűnhet a hidegháborús szembenálláshoz: a Kína szédületes gazdasági fejlődése következtében intellektuális kihívást intézett a liberális demokrácia intézményével és a kapitalizmus jelenlegi értelmezésével szemben. Ezzel a problémával Raymond Aron már a múlt század közepén találkozott, és elismerte, hogy egy demokratikus rendszer – az érdekek sokféleségéből és a hatalom diffúziójából adódóan – olykor kevésbé hatékony egy központilag vezérelt rendszernél (diktatúránál. A demokrácia nem recept a gazdasági jólétre.) A Szovjetunió bizonyos időszakokban szédületes fejlődést ért el, ami alátámasztja a francia szociológus állítását, ugyanakkor jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy mégis mi okozta a Szovjetunió összeomlását?

A hidegháborús viszonyokat a két blokk ideológiai szembenállása  határozta meg. A Washington központú Nyugattal szemben a Moszkvából irányított kommunista tömb állt. A két nagyhatalom ipari állam, üzemeik felépítését illetően nagyfokú hasonlóságot mutattak. A Szovjetunió gazdasági összeomlását egy paradoxon idézte elő: míg az egész rendszert átható ideológia (marxizmus) a gazdasági alrendszer elsődlegességét hirdette a politikaival szemben, az állampárt ortodoxiája  és a gazdasági szférára való rátelepedése (a gazdaság átpolitizálása) a versenyképesség rovására ment, és végül 1991-re a Szovjetunió összeomlott. 

A hangsúly az ortodoxián van: ez az ugyanis, ami megkülönbözteti Kínát a Szovjetuniótól. Mao Ce-Tung halála után utóda, Teng Hsziao-Ping elhíresült mondása tükrözi legjobban a kínai rezsim vezérelvét: „Nem érdekel, hogy a macska fehér vagy fekete. Ami számít, hogy megfogja az egeret.” Kínában továbbra is egypártrendszer van, a hivatalos ideológia azonban már nem hatja át az ország gazdaságát.

Kína az egypártrendszerek speciális válfaját képviseli (Raymond Aron Demokrácia és totalitarizmus c. művét 1958-ban adták ki). A hidegháborúig ismert rendszerek közül a talán a spanyolországival mutat a legtöbb hasonlóságot: egy forradalmi kisebbség erőszakos úton szerezte a hatalmat (a Mao vezette kommunista párt 1949-ben), mindkét rendszerben a tekintély felülről jön, amely nem rendelhető alá a polgárok preferenciáinak, ugyanakkor ellene van a totális államnak, miközben a polgárok depolitizálására törekszik. A két rendszer legitimációját tekintve lényeges eltérést mutat: a kínai rendszerben a párt a tekintély letéteményese, melynek legitimációját a lakosság fokozatosan növekedő jóléte biztosítja, míg a spanyolországi diktatúra egy személy vitathatatlan tekintélyén alapult, a forradalmi rendszert a tradíciókhoz való visszatérés igazolta.

Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ki vagyok, egy vélemény a sok közül, ráadásul álnéven írok bejegyzést, mintha nem vállalnám fel a munkámat. A személynél sokkal fontosabbak a személy gondolatai, és különben is, rosszul vagyok az egyes magyarországi publicistákat körülvevő személyi kultusztól.

Azért döntöttem a blogolás mellett, hogy végre nyugodtan tudjak aludni, mert egyike vagyok annak a millió grafomán embernek a világon, akik nem nyugszanak addig, amíg az agymenésüket meg nem osztják a közönséggel. A blogolás azonban nem csak a szemétlerakásra alkalmas, hanem az értelmes gondolatok világra hozatalára is. De lehet akár aréna, ahol a különféle vélemények ütköznek, és talán hasznosan is épülhetnek a gladiátorok.

A nemzetközi kapcsolatok hallgatóként cikkeimben a nemzetközi politikai és gazdasági eseményekre kívánok koncentrálni. Gyakran vannak olyan események, amelynek hátterére mindenki nagyon kíváncsi, hát az én agyamat ezek a témák indítják be, késztetik gondolkodásra.

Minden kommentet szívesen fogadok, szükség esetén vitába szállok vele, de előre jelzem, senki sem tévedhetetlen, Szókratész szavaival élve tudom hogy nem tudok semmit.